Bársony érintés: 2. FEJEZET

Sziasztok angyalkák! Sok szeretettel hoztam nektek ezt a hosszabb részt a kimaradásomért cserébe!

Csak még annyit akarnék elmesélni, hogy ma az Árnyvadásztalálkozón, találkoztam egy híres és igen tehetséges íróval, aki, nagyon sokat adott a könyyvével amit nemrég olvastam. Ez az író pedig nem más mint On Sai! Nagyon örültem, hogy megismerhettem az Apa randizhatok egy lovaggal hátterében történt eseményeket. Köszönöm neki innen is, hogy a kérdéseimre válaszolt! Úgyhogy én csak bíztatni tudlak titeket, hogy elolvassátok az ő könyveit!

Viszont még előtte itt van azért ez is!:))

###

A szomszéd srác a 4. emeletről. A haja borzasztóan kócos volt és, már egy  vágás is ráfért volna. Nem volt annyira magas, inkább az átlag méreteket taposta, ezért majdnem egy magasak voltunk. Még a sziákon tovább nem jutottunk (pedig én nagyon is szerettem volna), deez egy picit zavarba ejtőbbé tette az egészet. De, hogy került ide?
- Ööö  izé, kösz. – Feleltem zavartan és még én sem tudom pontosan, hogy miért nem akartam elengedni. Talán a sokk okozta bénulás?
Szavak híján álltunk, annak ellenére, hogy sok-sok kérdés kavargott bennem. Ahogy egyszerre egymásra néztünk, majd utána a lépcsők felé, szavak nélkül is tudtuk: elindulhatunk kifelé, mert ma már nem lesz metrózás. Pár lépést tettünk csak, amikor felém fordulva kinyújtotta a kezét.
- Bocs, hogy csak most érek el idáig és hogy nem mutatkoztam be sosem. Engem Raszta Dávidnak hívnak. – ráztuk meg röviden egymás kezét, majd egyből el is kaptuk őket.
- Ööö... Khmm – krákogtam párat, akár egy öregasszony, hogy visszajöjjön az igazi hangszínem. Miért is lettem hirtelen rekedt?

- Jah, hát nincs mit… – mondja halkan és a fejét hátra hajtva kifújja a levegőt, és hozzá még valamit dünnyög is.

- Hogy?

- Mi? Áh semmi csak eszembe jutott hogy már késő van. – max fél óra van, esetleg 6, de ezt nem kötöttem az orra alá.

Valószínű, hogy ez egy lerázós duma akart volna lenni. Szerencsétlenségére, én arról vagyok híres, hogy nem lehet engem könnyen lerázni.

Mindenki ránk meredt botránkozó szemmel. Valószínűleg ők sem látták hogy majdnem beestem a sínek közé. Igaz hiszen nagy tömeg volt… De akkor ez a fiú, hogy látott meg? A szemem már kezdett ismét száraz lenni de  a lüktető vér zúgása még mindig nem hagyott alább a fülemben.

A tömeg szerencsére végre túltette magát azon, hogy ott állunk és egymásba kapaszkodunk. Kezdtek még jobban szétszéledni. Upsz, tényleg… Mi most ölelkezünk!?

A varázs megtört, én meg mint egy ijedt nyuszi, oldalra ugrottam, legalább egy méterrel távolabb tőle. A srác csak nagyokat pislogott, és a fejét vakarta  zavarában. A fehér arcán nagyon könnyen meglátszódik a pír, ahogy most is elkezdett a bőre alatt a vörös rózsa kinyílni. Ezzel engem is ugyanilyen állapotba hozott. Nem lehetek ennyire közel egy (hát vegyük úgy) idegennel.

- Nyugi nem akarok tőled semmit. – nevetett fel. - Csak láttam, hogy valaki a hátadnál nagyon fészkelődött, te pedig eléggé a szélén álltál.  – közölte egyszerűen a tényeket, bár láttam, hogy kényelmetlenül érzi magát. Pedig nekem ez cseppet sem volt kínos. Annál inkább csodálatra méltó.

A fiú a padlót méregette  zsebre dugott kézzel amit magam mellé szorított.

- Értem. És tényleg köszönöm! Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna ebből. – Ahogy az ijedtség könnyei visszaszorultak a könnycsatornámba, máris előbújt helyettük az álmosság mély érzése. Szűk szemhéjréseken keresztül csak nagyjából tudtam felmérni őt először ilyen alaposan.

Világos barna herceg, Adidas lovon.

Női létemre, óriásit ásítottam (és szerintem az összes fogamat meg tudtam mutatni a srácnak, de már annyira az uralma alá vett egy pillanatig a fáradtság, hogy nem is érdekelt.) Az ágyamba kívánkoztam, hogy aludjam ki magam, legalább most az egyszer rémálom mentesen.

Rögtön a hajára fókuszáltam. Barna, enyhén hullámos. Nem láttam a kettő közötti kapcsolatot. Az ember azt várná, hogy mindenki önmagához igazodik. De valószínűleg szegény amúgysem tette volna ilyen névvel. Jó persze nem mintha annyira elítélő lennék.

- Szóval engem meg Larának, Sergenczky Larának hívnak.

Ismét elindultunk a kijárat felé szorosan a falhoz simúlva, hogy ne akadályozzuk meg az újból megnövekedett tömeget. A hosszú és csöndes lépcsőzés után hirtelen megtörte a csendet.

- Érdekes. – merengett a levegőbe.

- Micsoda? – néztem rá értetlenül

Eközben már a lépcső tetejére értünk és ő a megfordulva, lazán a mögötte lévő korlátnak dőlt, kezeivel megtámasztva magát.

- Semmi. – rázta meg a fejét, majd újra rám emelte gyönyörű mogyoróbarnás sárgás tekintetét. Az egyik lábamról a másikra álltam a suta helyzet miatt.

- De… biztos? – kérdeztem erőltetve a dolgot.

- Hú de kíváncsi itt valaki!- vigyorodott el.

A hangulat oldódott és már nem volt semmi félelem érzetem a történtek miatt. Mikor már a lépcső tetején jártunk, megálltunk és ő háttal a mellette lévő korlátnak dőlt.

- Neked tényleg Raszta a vezeték neved? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni és egyben visszafogni magamat de egy kis halk nevetés mégiscsak kijött belőlem. El is pirultam szégyenemben, hogy szegénnyel most beszélek először ilyen normálisan, és máris kinevetem.

- Nem értem, hogy miért olyan vicces ez… Igen Raszta. És?! – mondta dühösen, de látszott, hogy ő se gondolta komolyan a hirtelen felindulását. Kiértünk az aluljáróból és a lépcső korlátjánál nem is jutottunk tovább.

- Jó, jó, megértem. Én is ilyen lennék, ha a szüleim ezzel a névvel küldtek volna a nagyvilágba. – tettem fel a kezemet megadóan. Lehet, hogy túl közvetlen vagyok a beszélgetés szempontjából, de ahogy anya mondaná „Ragadd meg a lehetőségeket!”.

- Pontosan milyen is? – érdeklődő pillantást vetett rám, és kezét maga előtt összekulcsolva várta a válaszom.

Vigyázat, burkolt kérdés!

Olyan, hogy aki rád néz, az menten pudinggá változik. Mondtam volna.

- Ennyire figyelemfelkeltő. –mosolygok magamban.

- Mégis miért vagyok én figyelemfelkeltő? Bár lehet, hogy van benne valami. – dörzsölgette meg az állát.

Az orrnyergemet megcsípve próbáltam visszafojtani a nevetésemet.

Vagy a fáradtság vagy csak a nap derengő fénye tehette, de mintha csak egy buddhista lennék akinek a nyugalmát nem lehet megzavarni, álltam ott ugyanabban a pozícióban. Gyakorlatilag egy sült hal voltam.

Mindez egészen addig tartott amíg nem csettintett egyet az ujjával. Nevetséges módon még fel is ugrottam, mint egy hipnózisból keltett idióta.

- Hahó Csipkerózsika! – hadonászott még a kezével, hogy lássa, reagálok-e még valamire ami körülöttem történik.

- Oh, bocs. Tényleg.

- Nah és akkor szerinted mi legyen? – kérdezte olyan pimasz vigyorral (ami annyira illett rá, hogy ilyen csekély ismeretség után is meg tudom állapítani). Tudom, hogy észrevette azt, hogy semmit sem hallottam az előzőekből.

- Mégis mire gondolsz? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Meg amúgy nekem haza kéne mennem, szóval… - nyújtottam el hosszan az utolsó pár szót, hogy jelezzem: a bulinak vége. Valamiért furcsa érzésem volt vele. Minthogyha valami rosszat tennék. Pedig ez butaság volt, mégis a megérzésemre hallgattam. Két felé ráncigáltam saját magam, de az eszemre hallgattam. Nem lehetek csakúgy egy fiúval, Pesten, alkonykor. Kicsit térjünk már vissza a valóságba.

- Hát kár pedig a Duggy’s Donuts-ba mentem volna. Kérdeztem, hogy szeretnél e te is esetleg jönni, hogy egy kicsit beszélgessünk. De nem baj, ez csak egy kérdés volt… - majd indult is egyből a gyalogos átjáróhoz. – Jó volt kicsit beszélgetni veled, és vigyázz magadra, legközelebb. Na csáó!

Egy laza intéssel már fordult is az úttest felé.

Csak ennyi volt. Pedig tőle többre számítottam, de egyébként is én célozgattam az előbb arra, hogy megyek. Olyan elutasító voltam! Pedig szívesen mentem volna a fánkos bódéba, bár igaz, hogy annyi pénzem amúgy sem lenne.

Muszáj volt valamit utána kiáltanom.

-Ha már így itt hagysz akkor két adagot egyél helyettem is! – szóltam ironikusan. Ha legalább elválunk akkor érjen így véget. Úgysem látom már őt viszont, csak a lépcsőházban lesz (ha lesz) egy-két „halló”.

A nyál összefutott a számban már a fánk gondolatára is, úgyhogy jobbnak láttam, ha indulok és veszek egy jó olcsó brióst.

Miközben ballagtam a legközelebbi pékség felé, csakis arra tudtam gondolni, hogy vajon, hogy lehetek ilyen nyugodt. Hiszen csak egy hajszálon múlt az életem. Lehetséges, hogy az segített, hogy valaki elterelte a figyelmemet? Mindenesetre, elég bénán köszöntem meg neki. Nem is lehet ezért eleget hálálkodni neki. Ekkora mázlit!

#2017. Március 9. Délután negyed 7#

Szerencsére nem értem haza annyira későn, így anya nem szidhatott le amiatt mert csütörtökön császkáltam.

Valamiért olyan érzésem volt mintha valaki nézne, így az eddigi gondolataim, – amik tele voltak azokkal a pillanatokkal amik az aluljáróban történtek, - teljesen szertefoszlottak. Ezért miután letettem a cuccaimat az előszobában elmentem egy lakás-ellenörző körútra. Szoktam ilyeneket csinálni, mivel elég paranoiás tudok lenni. Az ablakon halvány napfény szűrődött be, ami az egész lakást beterítette. Kellemes hangulat uralkodott el rajtam a gyanú helyébe. Mikor benyitottam az öcsém szobájába, hogy köszönjek neki, arra számítottam, hogy nekem fog rontani, egy „Hol a francban voltál” – lal de nem tette. A szoba teljesen üres volt és az a mérhetetlen nagy csönd ismét visszahozta a paranoiás énemet. Mindenhol szólítgattam, hátha csak idegesíteni akar, vagy csak megint egyedül akar lenni. Tényleg! Ez hogy nem jutott eszembe?!

Berohantam a mosókonyhába a szekrényhez ahol a takarókat meg a paplanokat tároltuk. Leguggoltam és kezemet a térdemre támasztva kopogni kezdtem az ajtaján.

- Hali pocok… - kezdtem bele de nem tudtam befejezni. Semmi sem jutott eszembe.

- Húzz innen! – erős csattanások hallatszottak belülről.

- Úgyis tudod, hogy itt maradok.

- Tudom, mert te annyira rohadtul makacs vagy. – duzzogott magában, de tudtam, hogy azért egy picit mosolyog.

- Figyelj én nem akartalak megbántani a délután, csak tudod nem igazán tudok egyesülni a foci iránti rajongásoddal. – vallottam be.

Mondjuk elég szépen fejeztem ki azt, hogy utálom a footballt de most meghitt pillanat van. Ritka a Sergenczky családban az ilyen.

- Mi? – őszinte csodálkozással kérdezett vissza.

- Hát amikor azt mondtam, hogy hagyjál békén az ilyen hülyeségekkel… - lesütöttem a szememet és úgy éreztem, mintha minimum kitagadtam volna a családból.

- Jah, hát az mindegy már megszoktam. – felelte lezseren.

- De akkor nem ezért vagy depis? – végre olyan volt minthogyha normálisan beszélgettünk volna, hiszti nélkül. Kényelmetlenül éreztem magam, hogy körülbelül a szekrénnyel beszélgetek. Olyan mintha valami fertőzött lennék akivel nem lehet szemtől szemben lenni.

- Nem, te idióta! – váltott vissza az elviselhetetlen hangnemre.

- Akkor meg miért?

- Semmi! Csak halagy tovább!

Nehogy azt higgye, hogy elfogok menni! Nem vagyok egy jó lelkizős, de most elő kell hívnom ezt az énemet is.

- Valami volt a suliban?

- Hideg.

- Akkor a haverokkal van valami?

- Jéghideg, Lara…

Mi lehet akkor??

- Anya már megint leszidott téged a nasizás miatt? – gyenge próbálkozás…

- Basszus te most az Antarktiszon vagy, tudsz róla?!

Ez nem jó, egyre hisztisebb…

- Jól van akkor… már megint lett a homlokodon egy pattanás? Hallod ez nem ciki de tényleg! Majd beíratlak, izé… a kozmetikushoz…, ha szeretnéd. – Gratulálok Lara így most még cikibb lett neki. Síri csönd minderre a válasz, ami csak megerősítette azt amit mondani akar: hagyjad már abba.

Más ötletem sem volt, hogy mi lehet vele, így hát a múltkori depis esetre gondoltam, és ez jött ki:

- Bárhogy vagy vele, hidd el hogy nem számít hogy nézel ki vagy hogy mi van rajtad oké? Nekem akkor is az a hülye öcsém maradsz. De mondjuk azért lehetőleg ne vegyél fel rózsaszín fürdőnadrágot csak azért, mert ez a divat! – szóltam anyáskodón. És büszke is voltam picit magamra, hogy sikerült egy ennyire nyálas dolgot kimondanom, de legalább megtettem.

A szekrényből szipogás hallatszott, ami teljesen összezavart engem. Akkor most emiatt volt ilyen? Egy pattanás miatt van így kiakadva? Miután ennek vége, át kéne beszélnünk a helyzetek súlyosságának elemzését.

-Egy szörnyeteg vagyok! – bömbölte, majd óriásit ordított, mintha valaki beütött volna neki egyet.

A szívem szakadt meg érte.

- Hogy veheted ezt ennyire komolyan? Csak egy kis patti az egész! – felálltam és elkezdtem rángatni az ajtót, mert tudtam, hogy most már a hülyeségnek is van határa. Éreztem, hogy Rob húzza vissza az ajtót, de mivel belül csak egy kis pöcök volt amit megfoghat az ajtón, nem tudott sokáig visszatartani.

- Engedd el! – kiáltottam, de úgyis tudtam, hogy én nyerek.

- Nem! – vágott vissza.

De pont ebben a pillanatban tártam szét a kétszárnyas szekrényajtót és végre megláttam az eddig sötétségben kuksoló öcsémet. Kezét a fejéhez szorította, amit a térdei közé nyomott. magzatpózban ült az összegyűrt pokrócokon. Nem tudom, hogy mi lelte szegényt, de az tuti, hogy nem hagyom annyiban. Egy 14 éves gyereknek normális élete kell hogy legyen, és ez pedig nem felelt meg ennek.

-Ne csináld már! Nem lehetsz ennyire hisztis egy pattanás miatt. – magyarázom, miközben próbálom kiszedni a fejét a térdei közül, hogy lássam, mekkora az, ami ilyen nagy bajt okozhat.

A küzdelem elég sokáig tartott mivel Rob, igencsak kitartónak bizonyult. Mikor végre sikerült a karját is a fejéről levennem, behunytam a szememet, hogy kicsit megnyugodjak. Annyi baj van a testvérekkel.

-Na ugye, hogy én nyertem meg a… - kinyitottam a szemem és ránéztem az öcsémre.

A szemei könnyesek és pirosak voltak a sok sírástól és dörzsöléstől. Az arca pedig vörösben égett. Viszont amit először megláttam az mégiscsak valami más volt.

- Mi… mi… mi történt? – dadogtam értelmetlenül. Tudtam, hogy nem tréfa. Annak túl kegyetlen lett volna.

- Tudtam! Úgy tudtam, hogy ez lesz! – és ismét könnyek szöktek a szemébe.

Tudom, hogy nem néz ki jól ilyenkor, de ránéztem az órára a falon, és kiszámoltam, hogy körülbelül mennyi idő van míg anya hazaér. Ő nem veheti észre, mert nem bírná ki ezt. Ehhez még bőven várnia kell.

- Oké Rob. – simítom meg a hátát. Ő ismét összegömbölyödve feküdt a földön tehetetlenül. Majdnem nekem is jött a sírhatnékom.

- Nyugodjunk meg. Van még négy óránk míg anyu hazaér. Szerencse, hogy ma dupla műszakja van. Addigra majd kitalálunk valamit. – próbáltam olyan higgadtnak tűnni, amennyire csak kifért, de cseppet sem voltam az. Borzasztóan… aggódtam.

- Még így is mersz hozzámérni, Lara? – kérdezte elcsukló hangon az én „apró” öcsikém. Felült a kőről és csodálkozva törölte a szemeit. Ekkor lett ismét a szememben olyan kicsi amikor még többet beszéltünk, és lehet, hogy egy szemmagasságban volt, de mindez nem számított.

- Ne butáskodj! – csaptam rá lágyan a vállára. Próbáltam nevetni, de én sem gondoltam komolyan.

- És akkor mi lesz? Mi lesz velem? – olyan kétségbeesett volt, hogy bárkinek a szíve elolvadt volna ezektől a szavaktól.

- Nem tudom pocok…, nem tudom… - átkaroltam a padlón és a fejemet a vállára hajtottam. Nem akartam, hogy lássa a könnyeket a szememben, és megtudja, hogy én sem tudok ilyenkor erős lenni. Bár kétlem, hogy másnál még nem fordult elő. Tudtam, hogyha rákérdeznék erre, akkor csak még rosszabb lesz a lelki állapota, ezért úgy akartam venni, minthogyha ezt csak át kell vészelni, majd kész.

 Ha megkérdené valaki hogy féltem-e abban a pillanatban, akkor tőből azt válaszoltam volna hogy "Igen". Féltem, de nem tőle, hanem inkább a vészesen közeledő, kiszámíthatatlan jövőtől.

Bársony érintés: 1. FEJEZET

Sziasztoook! Ezen a héten borzasztóan be voltam táblázva, így annak ellenére, hogy akartam volna írni valamit, nem tehettem... *megbánó arc*
Viszont cserébe itt van a folytatás azaz az első rész, amit próbáltam elfagadhatóvá alkotni.:D Nektek jó olvasást és további jó (maradék) hétvégét! Sok sok puszit küldök nektek angyalkáim és éljétek túl a hétköznapok stresszeit! <3

***

2017. Március  9. Délután 5 óra

A nevem Lara. A sötétbarna színű hajam és a kék szemem néha meglehetősen ijesztőnek néz ki, de ez egyáltalán nem mutatja a belső tulajdonságomat. Sajnos a magasságom miatt kitűnök a tömegből mivel mindenkinél egy fél fejjel magasabban látom a világot, ennek ellenére sokak azt mondják nem is vagyok olyan magas mint gondolom. Szóval remélem nekik van igazuk. Még azt hozzá szeretném tenni (ha már így kitárulkozom), hogy véleményem szerint, nem igazán vagyok egy sovány alkat, de anya mindig azt mondta, hogy az alakom „csodás.” Bár én ezt csak anyai túlzásnak véltem.

Anya egy aranyos vörös, göndör hajú, aggódó szülő. Szeretem őt, de azért nem jó, ha egész éjjel nincs itthon vagy majdnem egész nap csak a munka köti le. Ezért is, hogy valamivel foglalkozni is tudjak az én unalmas életemben, elkezdtem diétát tartani.  Rob szerint ennyi erővel akár kutyakaját is ehetnék hisz abban minden vitamin benne van. Az ezt követő évben lévő születésnapomon, öcsköstől egy Pedigree kutyakaját kaptam, azzal a megszólítással, hogy egy nap csak egyszer kaphatok.

Rob (Ő kéri, hogy hívjam így mert szerinte ez menőbb mintha a Robira hallgatna), ő egy aranyos szőke 13 éves kisöcs. Bár azért nem olyan kicsi mert még körül-belül 5 centi hiányzik ahhoz hogy utolérje az én 175cm-es magasságomat. Néha ki tud hozni a sodromból, amit minden kistestvér tenne a másikkal. Én pedig sajnos elég gyorsan felhúzom magam akármin, aminek a mai nap is jó példa…

Becsaptam a szobám ajtaját. Tudtam, ha még egy percet is a nappaliban maradok az öcsémmel és a hülye ötleteivel, szétrobbanok. Lefeküdtem az ágyamra és bámultam a plafont. És az azon éktelenkedő vízfoltot. Néha azon gondolkozom h lehet-e valamit „szétnézni" amit az öcsém mondott még régen.
- Túl sokat nézed a parkban a fákat. Ha még tovább fogod nézni, szétnézed őket és aztán ültethetnek újat helyettük a kertészek. - ekkor olyan szinten nevettem az ő "én annyira komolyan gondolom ezt, hogy ihaj-csuhaj" fején, hogy a hasamat is fogtam, hogy nehogy szétdurranjak.

Mindez közel egy éve volt amikor nem tudtunk semmit sem apa, sem anya válásáról. Tudtam hogy apának van egy exbarátnője régről, de azt nem hogy tartották a kapcsolatot. Később azt is megtudtam, hogy nem is igazán zavartatta magát amikor attól a nőtől leveleket kapott minden héten. Majd mikor anya a tűrés határán járt, az egyik fellángolásánál azt kérte apától, hogy válasszon eközött a két élet közt. Nagy meglepetésére más választ kapott mint amit várt. Apa már megunt minket és a rossz apa-alkatra hivatkozva kijelentette, „Ő nem kér ebből a herce-hurcából.” A vidéki házunkból kitett minket mivel szerinte van más ahová mehetünk mert amúgysem érzett minket a családjának.

Szíven ütött mindenkit ami darabra is tört. Teljesen megbolondult, de legalább tudom, hogy egyébként nem  a szíve mondta, hanem csak az esze tette. Így kerültünk pestre.

A költözés miatt a tanulmányaimat máshol kellett folytatnom, ezért a régi barátaimtól elszakadtam. Nagy csodálkozásomra nem igazán kerestek ezért durcásan (még akkor) eldöntöttem, hogy én is így teszek. A pesti osztályom és a suli egy trágya domb. Mindenki egy invidualista tompaagyú kretén. Ha egy jó személyiségű élőlényt választanék közülük, akkor az az osztálypinty lenne. Ezért nem is kerestem a társaságukat és ők sem az enyémet. Majd lesz máshonnan.

Egyszer félévkor jött Koreából egy lány, pont a mi osztályunkba (amit egyáltalán nem értek, hisz ha a suli értékelését látná akkor inkább menne újságárusnak mint ide tanulónak). A lányt Manaminak hívták, de a beceneve a Manni volt. Már az első pillanatokban megtaláltam vele a közös hangot és még a magyar tudása is segített a kommunikálásban. Ezért úgy gondoltam végre megjött a megmentőm, így 3 hét után találkozókra hívtam, hogy sulin kívül is ismerkedhessünk. Jól indult a barátságunk, de ez egyik napról a másikra a furcsa viselkedéseivel megváltoztak. Üldözési mániája lett és mindig a háta mögé lesett. Majd egy napon eltűnt, mint a kámfor. Felháborító módon a tanárok egy szót sem szóltak és a többiek még csak nem is emlékeztek semmilyen Manami nevű diákra sem, pluszba még ki is röhögtek miatta, hogy biztos a képzeleti barátomról beszélek. Igazából az egyetlen magyarázata ennek az a káros és tartós magány.

Önkéntelenül is a plafont kezdtem el bámulni, amin egy vízfolt éktelenkedett a fejem fölött.

Reménytelen vagyok.

Legszívesebben véget is vetnék ennek az egésznek, mert ez a sok körforgás már fullasztó a lelkemnek… De végül is simán megtehetném, nem?

- Wháááá… - dörzsöltem meg a fejem.

Hülyeségeket beszélek.

- Megyek és inkább sétálok picit. – mormogtam magamnak, mint egy öreg vénasszony.

Felvettem a fekete farmerdzsekit, a telefonomat pedig felhangosítva a hátsó nadrágzsebembe tettem. Óvatosan résnyire nyitottam az ajtót és kilestem, hogy kint van-e Rob. Ám szerencsére, nem volt kint, hanem a szobájában nyúzta a klasszikus gitárját, ezzel egy remek esélyt kapva a szökéshez.

Az utcán tódultak az emberek a délutáni zsivajban. Hallottam ahogy az emberek kérdezik hangosan a levegőbe: „Most meg mi van? Miért nem lehet menni?” , rá a válasz szintén a levegőnek volt címezve: „Baleset miatt lezárták a főutat ezért most mindenkit a másik irányba terelnek.”

A francba… Most mehetek metróval a parkba.

A metró lejárónál is baromi sokan voltak ezért csak öt percenként tudtam haladni egy millimétert. Az emberek egymást lökdösve, önző módon akartak előrejutni. Én is próbáltam az oroszlán szabályok szerint cselekedni, de így sem haladtam valami sokat.

Végül sok várakozás után a peron szélére kerültem, mint a soron következő első ember. Képzeletben még a vállamat is meglapogattam a jó munkámért.

Ám hirtelen, valaki hátulról a könyökével egy picit meglökött, amivel sikerült elvesztenem, az amúgy sem valami stabil, egyensúlyomat. Teljes testsúllyal előrebillentem és mivel semmibe, és senkibe sem tudtam kapaszkodni, hirtelen a sokk rövid hulláma csapott át rajtam, ami egyszerűen mint egy lavina végig zúdult az elmémben. Az izmaim megfeszültek, a szívem gyorsan kezdte el pumpálni a vért az ereimben, és nagy súllyal elkezdtem dőlni.

Haszontalan, halk sikoly hagyta el a számat, és mintha Isten meghallgatta volna, a gyors kétségbeesett kérésenet, valaki hátulról a pólómat megrántotta és visszahúzott a peronra, ezzel visszaadva a lélekjelenlétemet.

Megpördítve magához rántott és óvón átkarolta a vállamat. A keze meleg volt ebben a hideg aluljáróban, amitől teljesen kirázott a hideg. Erősen megmarkoltam a pólóját és a szememet is olyan erővel nyomtam össze, mintha az is segítene a kapaszkodásban. Nem érdekelt ki az vagy mit akart. Csak végre kaptam volna már vissza a biztonságomat. Az adrenalin löket még mindig bennem áramlott, ezért megszólalni sem volt esélyem. A metró ebben a tört pillanatban érkezett meg, nagy szélt hozva magával. A hajam lebegett a széllökettől, ami talán még a hősöm arcát is csiklandozta. Az emberek oldalról lökdöstek engem és ezt a valakit, akibe úgy kapaszkodtam mintha még mindig dőlnék a szerelvények felé. Az ajtó sípolt majd nagy hanggal összezárta a bejáratot.

A tömeg már kicsivel kisebb lett de még így is akadt közönségünk. Szemem teljes könnyben úszott az ijedtségtől, de mégis megkockáztattam az önbecsülésem elvesztését és felnéztem a valakire. Ekkor átvillant az agyamon, hogy egy aprócskát aggódhatnék a helyzet miatt, mert mivan, ha netán az ismeretlen ember aki csodálatos módon segített, egy zaklató? Miért ölelget még mindig, mintha a macija lennék?

Ő a… szomszédom?

Bársony érintés: PROLÓGUS

Sziasztok! És máris itt vagyok! Ez az első történet amiben lesz majd akció, váratlan pillanatok tömkelege és persze egy kis szerelem... A prológus az majd a későbbi bejegyzéseknél lesz majd fontos, mivel az első részhez nem fog egyenlőre kapcsolódni. De addig is... Olvassatok bátran!:D

1995. Május 26. Budapest

- Edina ne csináld már! Tudod hogy hülyeség! Gyere vissza!

A Gellért-hegy rémisztőnek tűnik alulról, de felülről még ijesztőbb. Ezt a két fiatal közül csak az egyik érzékelte, mivel a másik, nem a perem szélén állt. A lánynak a haját ide-oda dobálta a májusi durva szél.
- Dehogyis, tudom mit csinálok hidd el Oli. Úgyis már 20 éves vagyok, és érzem hogy erősödöm! Nézd! Még a karomban az erek is sötétebbek mint eddig, márpedig ez azt jelenti hogy én...
- Nem, nem jelent semmit se! Csak beleképzeled!!- Vágott bele a lány szavába Oli. - Még nem készültél fel rá, ezt a Progendal is megmondta. És tudta hogy ez lesz, ezért is bízott rád.
- Te tényleg csak azért vagy velem mert rám kellett bébiszitterkedned??? Miért nem mondtad?! 14 éven át ezt nem is említetted! – meglepődött arccal szegezi tekintetét a fiúra.
- Dehogyis, ez nem igaz, az istenit neki! Csak túlbonyolítod a dolgot.
- Óh , szóval így állunk?? – lobbant haragra a lány. – Most már nem tántoríthatsz el. Úgyis gyorsan megy ez. Csak legalább 10 másodperc előkészület kell hozzá.
- Ne, kérlek. Nem… Inkább könyörgök: ne csináld mert meghalsz!
- Egy- kezdi Edina az ígérete betartását. Mit sem törődve a fiú kiabálásaival.
- Ha meghalsz, nem igazán lopod magad az Közösség szívébe, ugye tudod? – próbálta elviccelni egy kicsit a dolgot, de így is a hangja remegett Olinak.
- Kettő- folytatta most már magabiztosabban.
- Fhuu, az apád ki fog nyírni az tuti!- fújt egy nagyot, de nyugtatgatta magát, hogy nem teszi meg a lány, azt amire készül. Ő se gondolhatja komolyan.
- Három- minden egyes számnál hangosabb hangra váltott, nehogy meghallja Oli kérlelését.
- Most miért kell kockáztatnod az életed csak egy fogadás miatt?!
- Négy
- Azok a barmok a bandából tudják, hogy nem vagy elég erős, de azt nem hogy önfejű, meg makacs viszont igen.
- Öt
- Ha leugrassz utánad ugrok! – felelte elszántan Oli. Hiszen szereti a lányt, akkor miért is kockáztatna azzal, hogy hátha sikerül neki? De ez persze lehetetlen.
- Hat
- Hadd hogy legalább segédkezzek! Engedj közel magadhoz! Figyelj, nem kell megtenned. Kifizetem, ha kell az ötszáz ezret ha kell csak engedd le, az erőteredet amit magad köré vontál már vagy egy 20 perce. - méltatlankodott, de kezdett már kétségbe esni.

- Hét – A lába remegett az izgalomtól és a gyönyörtől. Ő is olyan lesz mint a hajdani anyja.
- Ha visszajössz megkapod az ajándékot amit ígértem neked tegnap. - próbálkozott újra a lány kíváncsiságát előhívni, hátha enged.

Nem sikerült.
- Nyolc
- Szeretlek Edina! Ne csináld ezt velem mert már most tiszta roncs vagyok! Ha te is szeretsz, akkor ne tedd!
- Kilenc- remegő hang hagyta el a száját mikor ezt kimondta. Sose mondott neki Oli ehhez hasonlót soha. Bár mindig is tudta, hogy fontos a fiúnak, de sose mondta ki egyenesen. De most mégis! Nem, nem fordíthatja el attól amit megakart tenni, akár lett volna fogadás, akár nem. Az édesanyja is ezen a napon repült először, ezért ő próbál hinni benne, hogy neki is menni fog. Ha egyszer amúgy is megígérte az anyja halála pillanatában akkor az szent dolognak számít. Érzi is meg nem is az erejét. Viszont nem osztotta meg a fiúval azt, hogy ő is épp oly bizonytalan mint ahogyan Oli beszél erről.

Bár az orvosok a Tanácsból mindig felmentették az edzések alól, de ő neki ez csak családi ajándéknak vette, hogy nehogy annyira megverjék mint a többieket. Ezért is utálta, azt aki most az ő testében él. Utálja önmagát. Ha meghalna is, tudja, hogy Oli fenntartja az emlékét…

- Edina. - Oli könnyektől ázott szemmel szólította meg a szőke hajú lányt akinél már az első pillanatban érezte a tiszteletet. – Hozzám… jönnél feleségül?
- Tíz-

Edina meg sem hallotta az utolsó szavakat amiket neki szántak. Ő abban a pillanatban csak ugrott a süvítő levegőbe. Oli ordítva ment a lány után, de Edina tudomást sem véve róla maradt a tervénél és zuhant tovább a semmibe. Az elején tudta, hogy még nem kell kinyitni a szárnyakat amin neki kisebb nagyobb rendes tollak voltak a pehelytollak mellett. De aztán mikor már érezte, hogy most kell kinyitni próbálta kiteregetni a szárnyait. De ennél tovább nem ment. A mozgást amit tanítottak neki az elmélet órán, nem ment... A szárnya a hátán csak úgy vergődött, mint egy partra vetett hal. Vészesen közeledett a föld is és Oli is. Könnyek gyűltek a szemébe elkeseredettségében. Az egyetlen bizalmasa ezen a földön ugyanúgy kockáztatja az életét érte. Bonyolult érzelmek kavalkádja lepte el a mellkasát. Óriásit dobbant, amikor meglátta homályos szemei előtt Oli kisírt, keserves arcát. Ezt nem teheti meg vele!

Hirtelen megfordulva a fiúhoz nyújtotta a karját, hátha elkapja még mielőtt elérné a földet. A fiú sebesen zuhant Edina irányába. Nem nézte se a földet, se az eget, se semmit. Csak őt, hogy megmentse. De mielőtt megfoghatta volna a kezét, a betonba csapódtak mind a ketten. A becsapódási ponton nem volt se autó se semmi ami jelezhetné az embereknek, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okokból egy autó tetején több mint20 centis horpadás van.  A két szerelmes mit sem sejtve a másik érzéseiről egymás karjában nyugodtak. De csak az egyikük volt szerencsés…

Sziasztok! Az én nevem Lola és ez a második blogom (bár a másikat sem egyedül írom, mivel ott van nekem az én édes leges-legjobb barátnőm!).
A bejegyzéseket kéthetente fogom majd hozni nektek drága olvasóim, és remélhetőleg fel fog majd csigázni a story amit kiötlöttem. Mikor az egyik történetet befejeztem egy különleges novellát fogok majd kirakni, csakhogy legyen egy kis csemege nektek.:D
Mint ahogy már a blog címéből is kiolvashattátok, ezt a blogot többnyire angyalos vagy valamilyen misztikus storynak szántam. Bár a novellák nem fognak ehhez kapcsolódni, mert az már túl sok lenne ha engem kérdeztek.:P Úgyhogy ez főleg FANTASY BLOG, vigyázz!!!
A visszajelzéseket pedig ezerrel olvasom, szóval kérlek hagyjatok valami nyomot magatok után, ha úgy gondoljátok! A követéssel kapcsolatban meg csak azt tudom mondani: nem bűn!

Sok sok puszit küldök nektek. És az első részt pedig máris hozom!