Bársony érintés: 1. FEJEZET

Sziasztoook! Ezen a héten borzasztóan be voltam táblázva, így annak ellenére, hogy akartam volna írni valamit, nem tehettem... *megbánó arc*
Viszont cserébe itt van a folytatás azaz az első rész, amit próbáltam elfagadhatóvá alkotni.:D Nektek jó olvasást és további jó (maradék) hétvégét! Sok sok puszit küldök nektek angyalkáim és éljétek túl a hétköznapok stresszeit! <3

***

2017. Március  9. Délután 5 óra

A nevem Lara. A sötétbarna színű hajam és a kék szemem néha meglehetősen ijesztőnek néz ki, de ez egyáltalán nem mutatja a belső tulajdonságomat. Sajnos a magasságom miatt kitűnök a tömegből mivel mindenkinél egy fél fejjel magasabban látom a világot, ennek ellenére sokak azt mondják nem is vagyok olyan magas mint gondolom. Szóval remélem nekik van igazuk. Még azt hozzá szeretném tenni (ha már így kitárulkozom), hogy véleményem szerint, nem igazán vagyok egy sovány alkat, de anya mindig azt mondta, hogy az alakom „csodás.” Bár én ezt csak anyai túlzásnak véltem.

Anya egy aranyos vörös, göndör hajú, aggódó szülő. Szeretem őt, de azért nem jó, ha egész éjjel nincs itthon vagy majdnem egész nap csak a munka köti le. Ezért is, hogy valamivel foglalkozni is tudjak az én unalmas életemben, elkezdtem diétát tartani.  Rob szerint ennyi erővel akár kutyakaját is ehetnék hisz abban minden vitamin benne van. Az ezt követő évben lévő születésnapomon, öcsköstől egy Pedigree kutyakaját kaptam, azzal a megszólítással, hogy egy nap csak egyszer kaphatok.

Rob (Ő kéri, hogy hívjam így mert szerinte ez menőbb mintha a Robira hallgatna), ő egy aranyos szőke 13 éves kisöcs. Bár azért nem olyan kicsi mert még körül-belül 5 centi hiányzik ahhoz hogy utolérje az én 175cm-es magasságomat. Néha ki tud hozni a sodromból, amit minden kistestvér tenne a másikkal. Én pedig sajnos elég gyorsan felhúzom magam akármin, aminek a mai nap is jó példa…

Becsaptam a szobám ajtaját. Tudtam, ha még egy percet is a nappaliban maradok az öcsémmel és a hülye ötleteivel, szétrobbanok. Lefeküdtem az ágyamra és bámultam a plafont. És az azon éktelenkedő vízfoltot. Néha azon gondolkozom h lehet-e valamit „szétnézni" amit az öcsém mondott még régen.
- Túl sokat nézed a parkban a fákat. Ha még tovább fogod nézni, szétnézed őket és aztán ültethetnek újat helyettük a kertészek. - ekkor olyan szinten nevettem az ő "én annyira komolyan gondolom ezt, hogy ihaj-csuhaj" fején, hogy a hasamat is fogtam, hogy nehogy szétdurranjak.

Mindez közel egy éve volt amikor nem tudtunk semmit sem apa, sem anya válásáról. Tudtam hogy apának van egy exbarátnője régről, de azt nem hogy tartották a kapcsolatot. Később azt is megtudtam, hogy nem is igazán zavartatta magát amikor attól a nőtől leveleket kapott minden héten. Majd mikor anya a tűrés határán járt, az egyik fellángolásánál azt kérte apától, hogy válasszon eközött a két élet közt. Nagy meglepetésére más választ kapott mint amit várt. Apa már megunt minket és a rossz apa-alkatra hivatkozva kijelentette, „Ő nem kér ebből a herce-hurcából.” A vidéki házunkból kitett minket mivel szerinte van más ahová mehetünk mert amúgysem érzett minket a családjának.

Szíven ütött mindenkit ami darabra is tört. Teljesen megbolondult, de legalább tudom, hogy egyébként nem  a szíve mondta, hanem csak az esze tette. Így kerültünk pestre.

A költözés miatt a tanulmányaimat máshol kellett folytatnom, ezért a régi barátaimtól elszakadtam. Nagy csodálkozásomra nem igazán kerestek ezért durcásan (még akkor) eldöntöttem, hogy én is így teszek. A pesti osztályom és a suli egy trágya domb. Mindenki egy invidualista tompaagyú kretén. Ha egy jó személyiségű élőlényt választanék közülük, akkor az az osztálypinty lenne. Ezért nem is kerestem a társaságukat és ők sem az enyémet. Majd lesz máshonnan.

Egyszer félévkor jött Koreából egy lány, pont a mi osztályunkba (amit egyáltalán nem értek, hisz ha a suli értékelését látná akkor inkább menne újságárusnak mint ide tanulónak). A lányt Manaminak hívták, de a beceneve a Manni volt. Már az első pillanatokban megtaláltam vele a közös hangot és még a magyar tudása is segített a kommunikálásban. Ezért úgy gondoltam végre megjött a megmentőm, így 3 hét után találkozókra hívtam, hogy sulin kívül is ismerkedhessünk. Jól indult a barátságunk, de ez egyik napról a másikra a furcsa viselkedéseivel megváltoztak. Üldözési mániája lett és mindig a háta mögé lesett. Majd egy napon eltűnt, mint a kámfor. Felháborító módon a tanárok egy szót sem szóltak és a többiek még csak nem is emlékeztek semmilyen Manami nevű diákra sem, pluszba még ki is röhögtek miatta, hogy biztos a képzeleti barátomról beszélek. Igazából az egyetlen magyarázata ennek az a káros és tartós magány.

Önkéntelenül is a plafont kezdtem el bámulni, amin egy vízfolt éktelenkedett a fejem fölött.

Reménytelen vagyok.

Legszívesebben véget is vetnék ennek az egésznek, mert ez a sok körforgás már fullasztó a lelkemnek… De végül is simán megtehetném, nem?

- Wháááá… - dörzsöltem meg a fejem.

Hülyeségeket beszélek.

- Megyek és inkább sétálok picit. – mormogtam magamnak, mint egy öreg vénasszony.

Felvettem a fekete farmerdzsekit, a telefonomat pedig felhangosítva a hátsó nadrágzsebembe tettem. Óvatosan résnyire nyitottam az ajtót és kilestem, hogy kint van-e Rob. Ám szerencsére, nem volt kint, hanem a szobájában nyúzta a klasszikus gitárját, ezzel egy remek esélyt kapva a szökéshez.

Az utcán tódultak az emberek a délutáni zsivajban. Hallottam ahogy az emberek kérdezik hangosan a levegőbe: „Most meg mi van? Miért nem lehet menni?” , rá a válasz szintén a levegőnek volt címezve: „Baleset miatt lezárták a főutat ezért most mindenkit a másik irányba terelnek.”

A francba… Most mehetek metróval a parkba.

A metró lejárónál is baromi sokan voltak ezért csak öt percenként tudtam haladni egy millimétert. Az emberek egymást lökdösve, önző módon akartak előrejutni. Én is próbáltam az oroszlán szabályok szerint cselekedni, de így sem haladtam valami sokat.

Végül sok várakozás után a peron szélére kerültem, mint a soron következő első ember. Képzeletben még a vállamat is meglapogattam a jó munkámért.

Ám hirtelen, valaki hátulról a könyökével egy picit meglökött, amivel sikerült elvesztenem, az amúgy sem valami stabil, egyensúlyomat. Teljes testsúllyal előrebillentem és mivel semmibe, és senkibe sem tudtam kapaszkodni, hirtelen a sokk rövid hulláma csapott át rajtam, ami egyszerűen mint egy lavina végig zúdult az elmémben. Az izmaim megfeszültek, a szívem gyorsan kezdte el pumpálni a vért az ereimben, és nagy súllyal elkezdtem dőlni.

Haszontalan, halk sikoly hagyta el a számat, és mintha Isten meghallgatta volna, a gyors kétségbeesett kérésenet, valaki hátulról a pólómat megrántotta és visszahúzott a peronra, ezzel visszaadva a lélekjelenlétemet.

Megpördítve magához rántott és óvón átkarolta a vállamat. A keze meleg volt ebben a hideg aluljáróban, amitől teljesen kirázott a hideg. Erősen megmarkoltam a pólóját és a szememet is olyan erővel nyomtam össze, mintha az is segítene a kapaszkodásban. Nem érdekelt ki az vagy mit akart. Csak végre kaptam volna már vissza a biztonságomat. Az adrenalin löket még mindig bennem áramlott, ezért megszólalni sem volt esélyem. A metró ebben a tört pillanatban érkezett meg, nagy szélt hozva magával. A hajam lebegett a széllökettől, ami talán még a hősöm arcát is csiklandozta. Az emberek oldalról lökdöstek engem és ezt a valakit, akibe úgy kapaszkodtam mintha még mindig dőlnék a szerelvények felé. Az ajtó sípolt majd nagy hanggal összezárta a bejáratot.

A tömeg már kicsivel kisebb lett de még így is akadt közönségünk. Szemem teljes könnyben úszott az ijedtségtől, de mégis megkockáztattam az önbecsülésem elvesztését és felnéztem a valakire. Ekkor átvillant az agyamon, hogy egy aprócskát aggódhatnék a helyzet miatt, mert mivan, ha netán az ismeretlen ember aki csodálatos módon segített, egy zaklató? Miért ölelget még mindig, mintha a macija lennék?

Ő a… szomszédom?