Bársony érintés: 2. FEJEZET

Sziasztok angyalkák! Sok szeretettel hoztam nektek ezt a hosszabb részt a kimaradásomért cserébe!

Csak még annyit akarnék elmesélni, hogy ma az Árnyvadásztalálkozón, találkoztam egy híres és igen tehetséges íróval, aki, nagyon sokat adott a könyyvével amit nemrég olvastam. Ez az író pedig nem más mint On Sai! Nagyon örültem, hogy megismerhettem az Apa randizhatok egy lovaggal hátterében történt eseményeket. Köszönöm neki innen is, hogy a kérdéseimre válaszolt! Úgyhogy én csak bíztatni tudlak titeket, hogy elolvassátok az ő könyveit!

Viszont még előtte itt van azért ez is!:))

###

A szomszéd srác a 4. emeletről. A haja borzasztóan kócos volt és, már egy  vágás is ráfért volna. Nem volt annyira magas, inkább az átlag méreteket taposta, ezért majdnem egy magasak voltunk. Még a sziákon tovább nem jutottunk (pedig én nagyon is szerettem volna), deez egy picit zavarba ejtőbbé tette az egészet. De, hogy került ide?
- Ööö  izé, kösz. – Feleltem zavartan és még én sem tudom pontosan, hogy miért nem akartam elengedni. Talán a sokk okozta bénulás?
Szavak híján álltunk, annak ellenére, hogy sok-sok kérdés kavargott bennem. Ahogy egyszerre egymásra néztünk, majd utána a lépcsők felé, szavak nélkül is tudtuk: elindulhatunk kifelé, mert ma már nem lesz metrózás. Pár lépést tettünk csak, amikor felém fordulva kinyújtotta a kezét.
- Bocs, hogy csak most érek el idáig és hogy nem mutatkoztam be sosem. Engem Raszta Dávidnak hívnak. – ráztuk meg röviden egymás kezét, majd egyből el is kaptuk őket.
- Ööö... Khmm – krákogtam párat, akár egy öregasszony, hogy visszajöjjön az igazi hangszínem. Miért is lettem hirtelen rekedt?

- Jah, hát nincs mit… – mondja halkan és a fejét hátra hajtva kifújja a levegőt, és hozzá még valamit dünnyög is.

- Hogy?

- Mi? Áh semmi csak eszembe jutott hogy már késő van. – max fél óra van, esetleg 6, de ezt nem kötöttem az orra alá.

Valószínű, hogy ez egy lerázós duma akart volna lenni. Szerencsétlenségére, én arról vagyok híres, hogy nem lehet engem könnyen lerázni.

Mindenki ránk meredt botránkozó szemmel. Valószínűleg ők sem látták hogy majdnem beestem a sínek közé. Igaz hiszen nagy tömeg volt… De akkor ez a fiú, hogy látott meg? A szemem már kezdett ismét száraz lenni de  a lüktető vér zúgása még mindig nem hagyott alább a fülemben.

A tömeg szerencsére végre túltette magát azon, hogy ott állunk és egymásba kapaszkodunk. Kezdtek még jobban szétszéledni. Upsz, tényleg… Mi most ölelkezünk!?

A varázs megtört, én meg mint egy ijedt nyuszi, oldalra ugrottam, legalább egy méterrel távolabb tőle. A srác csak nagyokat pislogott, és a fejét vakarta  zavarában. A fehér arcán nagyon könnyen meglátszódik a pír, ahogy most is elkezdett a bőre alatt a vörös rózsa kinyílni. Ezzel engem is ugyanilyen állapotba hozott. Nem lehetek ennyire közel egy (hát vegyük úgy) idegennel.

- Nyugi nem akarok tőled semmit. – nevetett fel. - Csak láttam, hogy valaki a hátadnál nagyon fészkelődött, te pedig eléggé a szélén álltál.  – közölte egyszerűen a tényeket, bár láttam, hogy kényelmetlenül érzi magát. Pedig nekem ez cseppet sem volt kínos. Annál inkább csodálatra méltó.

A fiú a padlót méregette  zsebre dugott kézzel amit magam mellé szorított.

- Értem. És tényleg köszönöm! Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna ebből. – Ahogy az ijedtség könnyei visszaszorultak a könnycsatornámba, máris előbújt helyettük az álmosság mély érzése. Szűk szemhéjréseken keresztül csak nagyjából tudtam felmérni őt először ilyen alaposan.

Világos barna herceg, Adidas lovon.

Női létemre, óriásit ásítottam (és szerintem az összes fogamat meg tudtam mutatni a srácnak, de már annyira az uralma alá vett egy pillanatig a fáradtság, hogy nem is érdekelt.) Az ágyamba kívánkoztam, hogy aludjam ki magam, legalább most az egyszer rémálom mentesen.

Rögtön a hajára fókuszáltam. Barna, enyhén hullámos. Nem láttam a kettő közötti kapcsolatot. Az ember azt várná, hogy mindenki önmagához igazodik. De valószínűleg szegény amúgysem tette volna ilyen névvel. Jó persze nem mintha annyira elítélő lennék.

- Szóval engem meg Larának, Sergenczky Larának hívnak.

Ismét elindultunk a kijárat felé szorosan a falhoz simúlva, hogy ne akadályozzuk meg az újból megnövekedett tömeget. A hosszú és csöndes lépcsőzés után hirtelen megtörte a csendet.

- Érdekes. – merengett a levegőbe.

- Micsoda? – néztem rá értetlenül

Eközben már a lépcső tetejére értünk és ő a megfordulva, lazán a mögötte lévő korlátnak dőlt, kezeivel megtámasztva magát.

- Semmi. – rázta meg a fejét, majd újra rám emelte gyönyörű mogyoróbarnás sárgás tekintetét. Az egyik lábamról a másikra álltam a suta helyzet miatt.

- De… biztos? – kérdeztem erőltetve a dolgot.

- Hú de kíváncsi itt valaki!- vigyorodott el.

A hangulat oldódott és már nem volt semmi félelem érzetem a történtek miatt. Mikor már a lépcső tetején jártunk, megálltunk és ő háttal a mellette lévő korlátnak dőlt.

- Neked tényleg Raszta a vezeték neved? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni és egyben visszafogni magamat de egy kis halk nevetés mégiscsak kijött belőlem. El is pirultam szégyenemben, hogy szegénnyel most beszélek először ilyen normálisan, és máris kinevetem.

- Nem értem, hogy miért olyan vicces ez… Igen Raszta. És?! – mondta dühösen, de látszott, hogy ő se gondolta komolyan a hirtelen felindulását. Kiértünk az aluljáróból és a lépcső korlátjánál nem is jutottunk tovább.

- Jó, jó, megértem. Én is ilyen lennék, ha a szüleim ezzel a névvel küldtek volna a nagyvilágba. – tettem fel a kezemet megadóan. Lehet, hogy túl közvetlen vagyok a beszélgetés szempontjából, de ahogy anya mondaná „Ragadd meg a lehetőségeket!”.

- Pontosan milyen is? – érdeklődő pillantást vetett rám, és kezét maga előtt összekulcsolva várta a válaszom.

Vigyázat, burkolt kérdés!

Olyan, hogy aki rád néz, az menten pudinggá változik. Mondtam volna.

- Ennyire figyelemfelkeltő. –mosolygok magamban.

- Mégis miért vagyok én figyelemfelkeltő? Bár lehet, hogy van benne valami. – dörzsölgette meg az állát.

Az orrnyergemet megcsípve próbáltam visszafojtani a nevetésemet.

Vagy a fáradtság vagy csak a nap derengő fénye tehette, de mintha csak egy buddhista lennék akinek a nyugalmát nem lehet megzavarni, álltam ott ugyanabban a pozícióban. Gyakorlatilag egy sült hal voltam.

Mindez egészen addig tartott amíg nem csettintett egyet az ujjával. Nevetséges módon még fel is ugrottam, mint egy hipnózisból keltett idióta.

- Hahó Csipkerózsika! – hadonászott még a kezével, hogy lássa, reagálok-e még valamire ami körülöttem történik.

- Oh, bocs. Tényleg.

- Nah és akkor szerinted mi legyen? – kérdezte olyan pimasz vigyorral (ami annyira illett rá, hogy ilyen csekély ismeretség után is meg tudom állapítani). Tudom, hogy észrevette azt, hogy semmit sem hallottam az előzőekből.

- Mégis mire gondolsz? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Meg amúgy nekem haza kéne mennem, szóval… - nyújtottam el hosszan az utolsó pár szót, hogy jelezzem: a bulinak vége. Valamiért furcsa érzésem volt vele. Minthogyha valami rosszat tennék. Pedig ez butaság volt, mégis a megérzésemre hallgattam. Két felé ráncigáltam saját magam, de az eszemre hallgattam. Nem lehetek csakúgy egy fiúval, Pesten, alkonykor. Kicsit térjünk már vissza a valóságba.

- Hát kár pedig a Duggy’s Donuts-ba mentem volna. Kérdeztem, hogy szeretnél e te is esetleg jönni, hogy egy kicsit beszélgessünk. De nem baj, ez csak egy kérdés volt… - majd indult is egyből a gyalogos átjáróhoz. – Jó volt kicsit beszélgetni veled, és vigyázz magadra, legközelebb. Na csáó!

Egy laza intéssel már fordult is az úttest felé.

Csak ennyi volt. Pedig tőle többre számítottam, de egyébként is én célozgattam az előbb arra, hogy megyek. Olyan elutasító voltam! Pedig szívesen mentem volna a fánkos bódéba, bár igaz, hogy annyi pénzem amúgy sem lenne.

Muszáj volt valamit utána kiáltanom.

-Ha már így itt hagysz akkor két adagot egyél helyettem is! – szóltam ironikusan. Ha legalább elválunk akkor érjen így véget. Úgysem látom már őt viszont, csak a lépcsőházban lesz (ha lesz) egy-két „halló”.

A nyál összefutott a számban már a fánk gondolatára is, úgyhogy jobbnak láttam, ha indulok és veszek egy jó olcsó brióst.

Miközben ballagtam a legközelebbi pékség felé, csakis arra tudtam gondolni, hogy vajon, hogy lehetek ilyen nyugodt. Hiszen csak egy hajszálon múlt az életem. Lehetséges, hogy az segített, hogy valaki elterelte a figyelmemet? Mindenesetre, elég bénán köszöntem meg neki. Nem is lehet ezért eleget hálálkodni neki. Ekkora mázlit!

#2017. Március 9. Délután negyed 7#

Szerencsére nem értem haza annyira későn, így anya nem szidhatott le amiatt mert csütörtökön császkáltam.

Valamiért olyan érzésem volt mintha valaki nézne, így az eddigi gondolataim, – amik tele voltak azokkal a pillanatokkal amik az aluljáróban történtek, - teljesen szertefoszlottak. Ezért miután letettem a cuccaimat az előszobában elmentem egy lakás-ellenörző körútra. Szoktam ilyeneket csinálni, mivel elég paranoiás tudok lenni. Az ablakon halvány napfény szűrődött be, ami az egész lakást beterítette. Kellemes hangulat uralkodott el rajtam a gyanú helyébe. Mikor benyitottam az öcsém szobájába, hogy köszönjek neki, arra számítottam, hogy nekem fog rontani, egy „Hol a francban voltál” – lal de nem tette. A szoba teljesen üres volt és az a mérhetetlen nagy csönd ismét visszahozta a paranoiás énemet. Mindenhol szólítgattam, hátha csak idegesíteni akar, vagy csak megint egyedül akar lenni. Tényleg! Ez hogy nem jutott eszembe?!

Berohantam a mosókonyhába a szekrényhez ahol a takarókat meg a paplanokat tároltuk. Leguggoltam és kezemet a térdemre támasztva kopogni kezdtem az ajtaján.

- Hali pocok… - kezdtem bele de nem tudtam befejezni. Semmi sem jutott eszembe.

- Húzz innen! – erős csattanások hallatszottak belülről.

- Úgyis tudod, hogy itt maradok.

- Tudom, mert te annyira rohadtul makacs vagy. – duzzogott magában, de tudtam, hogy azért egy picit mosolyog.

- Figyelj én nem akartalak megbántani a délután, csak tudod nem igazán tudok egyesülni a foci iránti rajongásoddal. – vallottam be.

Mondjuk elég szépen fejeztem ki azt, hogy utálom a footballt de most meghitt pillanat van. Ritka a Sergenczky családban az ilyen.

- Mi? – őszinte csodálkozással kérdezett vissza.

- Hát amikor azt mondtam, hogy hagyjál békén az ilyen hülyeségekkel… - lesütöttem a szememet és úgy éreztem, mintha minimum kitagadtam volna a családból.

- Jah, hát az mindegy már megszoktam. – felelte lezseren.

- De akkor nem ezért vagy depis? – végre olyan volt minthogyha normálisan beszélgettünk volna, hiszti nélkül. Kényelmetlenül éreztem magam, hogy körülbelül a szekrénnyel beszélgetek. Olyan mintha valami fertőzött lennék akivel nem lehet szemtől szemben lenni.

- Nem, te idióta! – váltott vissza az elviselhetetlen hangnemre.

- Akkor meg miért?

- Semmi! Csak halagy tovább!

Nehogy azt higgye, hogy elfogok menni! Nem vagyok egy jó lelkizős, de most elő kell hívnom ezt az énemet is.

- Valami volt a suliban?

- Hideg.

- Akkor a haverokkal van valami?

- Jéghideg, Lara…

Mi lehet akkor??

- Anya már megint leszidott téged a nasizás miatt? – gyenge próbálkozás…

- Basszus te most az Antarktiszon vagy, tudsz róla?!

Ez nem jó, egyre hisztisebb…

- Jól van akkor… már megint lett a homlokodon egy pattanás? Hallod ez nem ciki de tényleg! Majd beíratlak, izé… a kozmetikushoz…, ha szeretnéd. – Gratulálok Lara így most még cikibb lett neki. Síri csönd minderre a válasz, ami csak megerősítette azt amit mondani akar: hagyjad már abba.

Más ötletem sem volt, hogy mi lehet vele, így hát a múltkori depis esetre gondoltam, és ez jött ki:

- Bárhogy vagy vele, hidd el hogy nem számít hogy nézel ki vagy hogy mi van rajtad oké? Nekem akkor is az a hülye öcsém maradsz. De mondjuk azért lehetőleg ne vegyél fel rózsaszín fürdőnadrágot csak azért, mert ez a divat! – szóltam anyáskodón. És büszke is voltam picit magamra, hogy sikerült egy ennyire nyálas dolgot kimondanom, de legalább megtettem.

A szekrényből szipogás hallatszott, ami teljesen összezavart engem. Akkor most emiatt volt ilyen? Egy pattanás miatt van így kiakadva? Miután ennek vége, át kéne beszélnünk a helyzetek súlyosságának elemzését.

-Egy szörnyeteg vagyok! – bömbölte, majd óriásit ordított, mintha valaki beütött volna neki egyet.

A szívem szakadt meg érte.

- Hogy veheted ezt ennyire komolyan? Csak egy kis patti az egész! – felálltam és elkezdtem rángatni az ajtót, mert tudtam, hogy most már a hülyeségnek is van határa. Éreztem, hogy Rob húzza vissza az ajtót, de mivel belül csak egy kis pöcök volt amit megfoghat az ajtón, nem tudott sokáig visszatartani.

- Engedd el! – kiáltottam, de úgyis tudtam, hogy én nyerek.

- Nem! – vágott vissza.

De pont ebben a pillanatban tártam szét a kétszárnyas szekrényajtót és végre megláttam az eddig sötétségben kuksoló öcsémet. Kezét a fejéhez szorította, amit a térdei közé nyomott. magzatpózban ült az összegyűrt pokrócokon. Nem tudom, hogy mi lelte szegényt, de az tuti, hogy nem hagyom annyiban. Egy 14 éves gyereknek normális élete kell hogy legyen, és ez pedig nem felelt meg ennek.

-Ne csináld már! Nem lehetsz ennyire hisztis egy pattanás miatt. – magyarázom, miközben próbálom kiszedni a fejét a térdei közül, hogy lássam, mekkora az, ami ilyen nagy bajt okozhat.

A küzdelem elég sokáig tartott mivel Rob, igencsak kitartónak bizonyult. Mikor végre sikerült a karját is a fejéről levennem, behunytam a szememet, hogy kicsit megnyugodjak. Annyi baj van a testvérekkel.

-Na ugye, hogy én nyertem meg a… - kinyitottam a szemem és ránéztem az öcsémre.

A szemei könnyesek és pirosak voltak a sok sírástól és dörzsöléstől. Az arca pedig vörösben égett. Viszont amit először megláttam az mégiscsak valami más volt.

- Mi… mi… mi történt? – dadogtam értelmetlenül. Tudtam, hogy nem tréfa. Annak túl kegyetlen lett volna.

- Tudtam! Úgy tudtam, hogy ez lesz! – és ismét könnyek szöktek a szemébe.

Tudom, hogy nem néz ki jól ilyenkor, de ránéztem az órára a falon, és kiszámoltam, hogy körülbelül mennyi idő van míg anya hazaér. Ő nem veheti észre, mert nem bírná ki ezt. Ehhez még bőven várnia kell.

- Oké Rob. – simítom meg a hátát. Ő ismét összegömbölyödve feküdt a földön tehetetlenül. Majdnem nekem is jött a sírhatnékom.

- Nyugodjunk meg. Van még négy óránk míg anyu hazaér. Szerencse, hogy ma dupla műszakja van. Addigra majd kitalálunk valamit. – próbáltam olyan higgadtnak tűnni, amennyire csak kifért, de cseppet sem voltam az. Borzasztóan… aggódtam.

- Még így is mersz hozzámérni, Lara? – kérdezte elcsukló hangon az én „apró” öcsikém. Felült a kőről és csodálkozva törölte a szemeit. Ekkor lett ismét a szememben olyan kicsi amikor még többet beszéltünk, és lehet, hogy egy szemmagasságban volt, de mindez nem számított.

- Ne butáskodj! – csaptam rá lágyan a vállára. Próbáltam nevetni, de én sem gondoltam komolyan.

- És akkor mi lesz? Mi lesz velem? – olyan kétségbeesett volt, hogy bárkinek a szíve elolvadt volna ezektől a szavaktól.

- Nem tudom pocok…, nem tudom… - átkaroltam a padlón és a fejemet a vállára hajtottam. Nem akartam, hogy lássa a könnyeket a szememben, és megtudja, hogy én sem tudok ilyenkor erős lenni. Bár kétlem, hogy másnál még nem fordult elő. Tudtam, hogyha rákérdeznék erre, akkor csak még rosszabb lesz a lelki állapota, ezért úgy akartam venni, minthogyha ezt csak át kell vészelni, majd kész.

 Ha megkérdené valaki hogy féltem-e abban a pillanatban, akkor tőből azt válaszoltam volna hogy "Igen". Féltem, de nem tőle, hanem inkább a vészesen közeledő, kiszámíthatatlan jövőtől.